Aztarohadtélet... Mekkora fesztivál volt ez basszus. Nagyon nagyon jó volt. Minden tekintetben nagyon jól sikerült. Aki jól akarta érezni magát az nagyon jól érezte. Célzok itt a debreceniekre, akik úgy tűnt csak kötelességből vannak itt. Végig szenvedtek és ráadásul a koncertek előtt elmentek. De nem érdekel, nem tudták elrontani a mi szórakozásunkat. Az óbudaiaktól jöttek sokan pénteken, velük buliztunk. Nem voltunk sokan, de pont elég volt. Sokkal többet már a suli sem bírt volna szerintem. Nem aludtam túl sokat szóval másnap eléggé ki voltam ütve, de a koncertekre felpörögtem. Éshát ugye jött a Yolk. Nagyon régóta készültünk már erre a koncertre, mindig mondtuk: na majd a fesztiválon. Ismét voltak hibák, de most nem fogom sorolni őket, mert nem érdekel. Nagyon élveztem az egészet és úgy vettem észre, hogy a közönség is. Remélem. Ez a lényeg. Remélem hamarosan lesz újabb koncertünk. Kár hogy vége. Miért van az, hogy a jó dolgok gyorsan eltelnek, a rossz, unalmas dolgok pedig lassabban... Lehetne fordítva is... Amúgy eléggé durván repül az idő. Ez az év eddig nagyon gyorsan telik. Nem akarom, hogy vége legyen...
A mai ébredés meg elég nehézkes volt. Nem sikerült maximálisan kialudni magamat, de nem lehetett már többet, mert van egy-két tennivaló sajnos. Diplomamunkázni kellene például és megírni egy önéletrajz-szerű irományt, ha akarok jelentkezni az amerikai pályázatra. Természetesen ezzel is kifutottam az időből, csakúgy mint a diplomamunkával. Jövő héten stúdió... Kíváncsi leszek. Egy picit aggódom, többek között azért, mert beteg vagyok... Azt akarom, hogy jól sikerüljön.
2010. február 28., vasárnap
2010. február 22., hétfő
Valami véget ért, valami fáj…
Tegnap volt az utolsó szólóestes előadás. Mármint ami így a fő előadásokat illeti, hiszen elvileg lesznek még koncertek, pl. Óbudán, ahol a Yolkkal is szeretnénk fellépni. Ma reggel félálomban gondolkoztam erről a dologról és elhatároztam, hogy leírom ezt is.
Megint eltelt egy év. Szalad az idő, alig bírunk lépést tartani vele. Vége van a szólóestnek is, ami a sok viszontagsággal együtt, nagyon jól sikerült. Igaz a tegnapi váci koncert nem volt az igazi, én sem voltam a toppon, az erősítőkkel is megint csak a baj volt. De az vigasztal, hogy a pénteki koncert az jól sikerült.
Szerettem és élveztem csinálni ezt az egészet, mert zenélhettem. Az meg boldoggá tesz ha zenélhetek.
Ha belegondolunk, mennyi minden dolog történt, amik által eljutottunk idáig… Kellett ehhez egy osztálykirándulás a bécsi waldorf iskolába. Az ottani osztály csinált ilyen szólóestet, melyben segítettünk, részt vettünk, innen jött az ötlet, hogy mi is csináljunk egyet. De hát úristen, már ennek is 2 éve. Aztán kellett egy zseniális, zenetanár, a mi Balázs bácsink, aki küzd, foglalkozik velünk, bíztat ha kell és leszid ha mondjuk rosszkor gitározok. És meggyőzi az embereket, hogy énekeljenek, még akkor is, ha esetleg nincs olyan jó hangjuk. Mert hát ennek nem ez a lényege, hogy kinek mennyire jó hangja van, mennyire jó az előadás és én ezt csak idén értettem meg, amikor félig meddig kívülről figyeltem a dolgokat. Elképesztő összetartó ereje van ennek. Összekovácsolódik egy közösség még jobban. Talán most először igazán. Ahogy a sok próbán, majd a koncerten egymást hallgatják, a diákok, drukkolnak egymásnak, szorítanak egymásért. Ahogy az egész osztály a függöny mögött állva hallgatja az éppen műsoron lévő dalt, és kivétel nélkül mindenki énekel, lélekben az előadóval van, odafigyel rá. Majd amikor vége van a dalnak, mindenki gratulál, akárhogy is sikerült. Mert hiszen megcsinálta. Kiállt több száz ember elé és elénekelt egy dalt. Egy olyan ember aki még mondjuk soha életében nem lépett színpadra hasonló szerepkörben, pláne ennyi ember előtt. És ez a nagy dolog, nem az, hogy milyen jól énekelt. Az senkit sem érdekel. Kivéve az ilyen maximalista hülyéket, mint amilyen én vagyok. Mert a szülő sem a teljesítményt nézi. Hanem könnyes szemmel hallgatja gyerekét, aki talán hamisan énekel, de nem érdekli. Hiszen kiállt és átlépte ezt a hatalmas akadályt és egy másik alkalommal már nem lesz benne akkora gátlás, ha színpadra kell állnia. Már nem csak a zuhany alatt fog énekelni, hanem mondjuk a folyosón, vagy az osztályban is. Sok emberről kiderült, hogy milyen jó hangja is van, csak eddig nem tudtuk, mert nem mert énekelni.
A felkészülés során a mentor is sokat segít, noszogat minket, hatalmas szerepe van neki is. Óriási csapatmunka ez az egész project és a csapat minden tagjára/részére szükség van ahhoz, hogy sikeres legyen. És sikeres is lesz, dugig tömött nézőtér fogadja az énekeseket minden előadáson… Aztán koncert után jön a megkönnyebbülés, hogy vége van.
Vagy nem is megkönnyebbülés? Nekem nem az volt. Én tavaly nagyon szerettem csinálni, több dalt is választottam és nagyon elkeserítő volt, hogy vége van. Sokszor előadtam volna még. Most is így vagyok vele és most is szomorú vagyok.
Jövőre nem lesz szólóest, majd csak 2 év múlva. Remélem részese lehetek annak is valamilyen úton/módon. De hát ki tudja, hogy mi lesz 2 év múlva…
Megint eltelt egy év. Szalad az idő, alig bírunk lépést tartani vele. Vége van a szólóestnek is, ami a sok viszontagsággal együtt, nagyon jól sikerült. Igaz a tegnapi váci koncert nem volt az igazi, én sem voltam a toppon, az erősítőkkel is megint csak a baj volt. De az vigasztal, hogy a pénteki koncert az jól sikerült.
Szerettem és élveztem csinálni ezt az egészet, mert zenélhettem. Az meg boldoggá tesz ha zenélhetek.
Ha belegondolunk, mennyi minden dolog történt, amik által eljutottunk idáig… Kellett ehhez egy osztálykirándulás a bécsi waldorf iskolába. Az ottani osztály csinált ilyen szólóestet, melyben segítettünk, részt vettünk, innen jött az ötlet, hogy mi is csináljunk egyet. De hát úristen, már ennek is 2 éve. Aztán kellett egy zseniális, zenetanár, a mi Balázs bácsink, aki küzd, foglalkozik velünk, bíztat ha kell és leszid ha mondjuk rosszkor gitározok. És meggyőzi az embereket, hogy énekeljenek, még akkor is, ha esetleg nincs olyan jó hangjuk. Mert hát ennek nem ez a lényege, hogy kinek mennyire jó hangja van, mennyire jó az előadás és én ezt csak idén értettem meg, amikor félig meddig kívülről figyeltem a dolgokat. Elképesztő összetartó ereje van ennek. Összekovácsolódik egy közösség még jobban. Talán most először igazán. Ahogy a sok próbán, majd a koncerten egymást hallgatják, a diákok, drukkolnak egymásnak, szorítanak egymásért. Ahogy az egész osztály a függöny mögött állva hallgatja az éppen műsoron lévő dalt, és kivétel nélkül mindenki énekel, lélekben az előadóval van, odafigyel rá. Majd amikor vége van a dalnak, mindenki gratulál, akárhogy is sikerült. Mert hiszen megcsinálta. Kiállt több száz ember elé és elénekelt egy dalt. Egy olyan ember aki még mondjuk soha életében nem lépett színpadra hasonló szerepkörben, pláne ennyi ember előtt. És ez a nagy dolog, nem az, hogy milyen jól énekelt. Az senkit sem érdekel. Kivéve az ilyen maximalista hülyéket, mint amilyen én vagyok. Mert a szülő sem a teljesítményt nézi. Hanem könnyes szemmel hallgatja gyerekét, aki talán hamisan énekel, de nem érdekli. Hiszen kiállt és átlépte ezt a hatalmas akadályt és egy másik alkalommal már nem lesz benne akkora gátlás, ha színpadra kell állnia. Már nem csak a zuhany alatt fog énekelni, hanem mondjuk a folyosón, vagy az osztályban is. Sok emberről kiderült, hogy milyen jó hangja is van, csak eddig nem tudtuk, mert nem mert énekelni.
A felkészülés során a mentor is sokat segít, noszogat minket, hatalmas szerepe van neki is. Óriási csapatmunka ez az egész project és a csapat minden tagjára/részére szükség van ahhoz, hogy sikeres legyen. És sikeres is lesz, dugig tömött nézőtér fogadja az énekeseket minden előadáson… Aztán koncert után jön a megkönnyebbülés, hogy vége van.
Vagy nem is megkönnyebbülés? Nekem nem az volt. Én tavaly nagyon szerettem csinálni, több dalt is választottam és nagyon elkeserítő volt, hogy vége van. Sokszor előadtam volna még. Most is így vagyok vele és most is szomorú vagyok.
Jövőre nem lesz szólóest, majd csak 2 év múlva. Remélem részese lehetek annak is valamilyen úton/módon. De hát ki tudja, hogy mi lesz 2 év múlva…
Szólóest 1
02.20.
Az egész heti kemény próbák után elérkezett a nagy nap. De előtte még el kellett mennünk kispestre is fellépni. A közönség furán fogadta a dolgokat úgy éreztem, de a koncert bemelegítésnek szerintem teljesen jó volt. Egy fő-főpróba volt, ahol mind a zenekar, mind pedig az énekesek rájöttek, hogy kell csinálni egy-két dolgot, amit majd a nagy előadáson másképp csinálnak. Zenekari részen, szerintem jól teljesítettünk. Bár most már kezd elegem lenni abból, hogy bármennyit gyakorlok, bármennyire is jól megy egy szám a próbákon, előadáson mindig becsúszik egy-két baki. Amatőr hibák. A többieken nem veszek észre ilyesmit, de lehet ez csak azért van, mert nem figyelek. Abbahagyhatnám már.
Szóval elérkezett a péntek. Délelőtt volt egy előadás, az iskolának, bemutató jellegű, kedvcsináló annak aki még nem tudja, hogy el akar e jönni. Kevés számot játszottunk, de úgy érzem azok jól sikerültek. A hibák itt is előjöttek, pl. sípolt a kábel, visított az erősítő. Na ezen jól felidegesítettem magamat. Miért történnek ilyenek? Egyébként a Heartbeats, ami egyik személyes kedvencem, nagyon jól sikerült. Előtte a gyakorláson játszottuk el először úgy, hogy jól ment. Valaki odajött hozzám és megkérdezte, hogy mennyit gyakoroltam ezt a számot? Mire én azt válaszoltam, hogy sokat. És ha belegondolok, tényleg nagyon sokat gyakoroltam. De úgy érzem meg lett az eredménye.
Aztán a nézők előtt meg tökéletes volt. Egy kicsit közvetlenebb lett a dal azzal, hogy a színpad szélére ültünk le a Márkkal, egymás mellé, lábunk lelógott, sötét volt, a reflektorok ránk irányítva. Szerintem nagyon jó volt.
Az esti előadás előtt egy picit izgultam. De mikor elkezdődött, elmúlt. A dalok végig nagyon jól sikerültek, a Heartbeats, megint nagyon jó volt. A szünetben többen is megdicsérték, hogy milyen jó volt.
De ez a koncert sem maradhatott el hibák nélkül. A Lonely Day-ben a zúzós résznél felhangosítottam a pedált, aztán mikor visszakapcsoltam, nagyon hangos volt. Le kellett halkítani és ezért meg elrontottam. Bár azt mondták, hogy nem lehetett észrevenni.
Ettől eltekintve, szerintem az egész zenekar és az összes énekes nagyon kitett magáért, én is nagyon jól éreztem magam, élveztem a dolgot. Vasárnap még 1 koncert vár ránk Vácon, remélem az is legalább ilyen jó lesz.
Most hogy visszaolvasom, rá kell hogy döbbenjek, mennyire nem tudom magam tartani az elhatározásomhoz. Az előző bejegyzésben írtam le, hogy élvezni kéne a koncerteket és nem elégedetlenkedni. Mondjuk itt kicsit nagyobb volt a tét azt hiszem, de ettől függetlenül lehetnék elégedett. Az is vagyok. Az a pénteki koncert nagyon jól sikerült. :)
Az egész heti kemény próbák után elérkezett a nagy nap. De előtte még el kellett mennünk kispestre is fellépni. A közönség furán fogadta a dolgokat úgy éreztem, de a koncert bemelegítésnek szerintem teljesen jó volt. Egy fő-főpróba volt, ahol mind a zenekar, mind pedig az énekesek rájöttek, hogy kell csinálni egy-két dolgot, amit majd a nagy előadáson másképp csinálnak. Zenekari részen, szerintem jól teljesítettünk. Bár most már kezd elegem lenni abból, hogy bármennyit gyakorlok, bármennyire is jól megy egy szám a próbákon, előadáson mindig becsúszik egy-két baki. Amatőr hibák. A többieken nem veszek észre ilyesmit, de lehet ez csak azért van, mert nem figyelek. Abbahagyhatnám már.
Szóval elérkezett a péntek. Délelőtt volt egy előadás, az iskolának, bemutató jellegű, kedvcsináló annak aki még nem tudja, hogy el akar e jönni. Kevés számot játszottunk, de úgy érzem azok jól sikerültek. A hibák itt is előjöttek, pl. sípolt a kábel, visított az erősítő. Na ezen jól felidegesítettem magamat. Miért történnek ilyenek? Egyébként a Heartbeats, ami egyik személyes kedvencem, nagyon jól sikerült. Előtte a gyakorláson játszottuk el először úgy, hogy jól ment. Valaki odajött hozzám és megkérdezte, hogy mennyit gyakoroltam ezt a számot? Mire én azt válaszoltam, hogy sokat. És ha belegondolok, tényleg nagyon sokat gyakoroltam. De úgy érzem meg lett az eredménye.
Aztán a nézők előtt meg tökéletes volt. Egy kicsit közvetlenebb lett a dal azzal, hogy a színpad szélére ültünk le a Márkkal, egymás mellé, lábunk lelógott, sötét volt, a reflektorok ránk irányítva. Szerintem nagyon jó volt.
Az esti előadás előtt egy picit izgultam. De mikor elkezdődött, elmúlt. A dalok végig nagyon jól sikerültek, a Heartbeats, megint nagyon jó volt. A szünetben többen is megdicsérték, hogy milyen jó volt.
De ez a koncert sem maradhatott el hibák nélkül. A Lonely Day-ben a zúzós résznél felhangosítottam a pedált, aztán mikor visszakapcsoltam, nagyon hangos volt. Le kellett halkítani és ezért meg elrontottam. Bár azt mondták, hogy nem lehetett észrevenni.
Ettől eltekintve, szerintem az egész zenekar és az összes énekes nagyon kitett magáért, én is nagyon jól éreztem magam, élveztem a dolgot. Vasárnap még 1 koncert vár ránk Vácon, remélem az is legalább ilyen jó lesz.
Most hogy visszaolvasom, rá kell hogy döbbenjek, mennyire nem tudom magam tartani az elhatározásomhoz. Az előző bejegyzésben írtam le, hogy élvezni kéne a koncerteket és nem elégedetlenkedni. Mondjuk itt kicsit nagyobb volt a tét azt hiszem, de ettől függetlenül lehetnék elégedett. Az is vagyok. Az a pénteki koncert nagyon jól sikerült. :)
Az első koncert
2010.02.15
Hétvégén megvolt az első két koncertünk a The Yolk nevű formációval :D Pénteken az euritmia teremben, aztán szombaton a felnőtt farsangon a kastélyban. Mondanom sem kell melyik volt a jobb, természetesen a felnőtt farsangos.
11-kor – főműsoridőben – kezdődött a koncert. Nagyon jó volt zenélni ennyi ember előtt. Igaz akadtak kisebb-nagyobb hibák. Ez akkor eléggé lelombozott,mármint a saját hibám, de így utólag visszagondolva nem volt annyira gáz. Belefér J Ez csak jobban felspanol a fesztiválra, hogy megmutassam/megmutassuk, hogy még ennél jobban is tudok/tudunk játszani. Meg egyébként is, most, hogy így visszagondolok, lehet hogy rohadt szánalmas már, hogy folyton így állok hozzá a dolgokhoz, meg nem tudok elégedett lenni semmivel. Nekem is sokkal jobb lenne, ha nem úgy jövök le a színpadról, hogy „jajjdeszar volt”, hanem úgy, hogy ez igen b..meg, ezt megtoltuk. Szóval a fesztivál után történjen bármi, így fogok lejönni. Zenéltünk egy jót, sok ember előtt és élveztük. Ha nem így lesz, valaki leüt remélem.
Amúgy szombat óta folyamatosan a koncert, vagy a fesztivál körül jár az agyam. Tegnap este nem tudtam elaludni, pedig nagyon fáradt voltam. Gondolkoztam össze-vissza mindenről. Miket fogunk játszani, hogyan, mikor, ki és miket fog mondani stb. stb. Szóval nagyon várom már a fesztivált. De mondjuk addig még 4 szólóest koncertet le kell tolni. Kemény lesz.
Remélem sok helyen tudunk fellépni pl. a nyár folyamán. Addig is lesznek még fellépések a fesztivál után, a kispestiek mondták, hogy a sulijukba leszerveznek egy koncertet, meg áprilisban lesz a Szent György-napi bazárban is szeretnénk fellépni. Ehhez még meg kell írni egy levelet, de ez nem hiszem hogy akadály lenne. Ha most megkérdezné mondjuk egy újságíró, hogy mi a mottóm, vagy valami ilyesmi, ezt válaszolnám valószínűleg: „Nekem a zene a zene a zene a zene kell…”
Miért...?
Első Yolk-os koncertünk után úgy döntöttem, hogy elkezdek egy naplót írni a zenekar történéseiről, hogy majd visszatekintek később. Aztán úgy gondoltam, hogy írok a szólóestről is kicsit, mert az is zene, végül pedig arra jutottam, hogy legyen blog és akkor ha valamiről írni akarok, akkor azt itt meg tudom tenni. Mert csomó mindenről gondolkodik az ember, de ha leírja így naplószerűen, mintha másnak magyarázná, mesélné, akkor az írónak is egy más nézőpontba kerül a dolog és ez szerintem jó.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)