Találtam a dokumentumok között egy írást, amit a saját szólóestünk után írtam, ezt most közzé is tenném. :)

Szólóest 2009

Úgy gondolom, ez az est sokunknak – köztük nekem is – egy életre szóló élmény volt, ezért döntöttem úgy, hogy írok egy visszatekintést az egész projektről, amíg frissek az élmények. Mivel nem emlékszem mindenre pontosan, ezért talán kimaradnak dolgok, vagy másképp írom le őket. Tehát a teljesség igénye nélkül olvassátok visszaemlékezésemet az én szemszögemből. 

A történet ott kezdődik, hogy 10. osztályban kimentünk Bécsbe, és az ottani waldorf hasonló projectjében vettünk részt, 4 közös számban. Azt hiszem már ez is egy nagy élmény volt, hogy egy külföldi iskolával dolgoztunk.
Talán már ott Bécsben eldőlt, hogy mi is ezt fogjuk csinálni jövőre, de ezt csak a következő év első zeneóráján tudtuk meg, mikor Balázs bácsi bejelentette. Ez akkor eléggé megosztotta az osztályt. Voltak, akik már azt tervezték, milyen szám(okat) fognak előadni, volt, aki egyáltalán nem is akart semmit.

Elkezdődött tehát a számok válogatása, szépen bővült a lista, egyre több volt az ötlet. Az őszi szünet végéig kaptunk határidőt, hogy mindenki válassza ki a számát. Ez természetesen nem történt meg, és talán a végleges lista december környékére alakult ki.
Eddig mindenki otthon, vagy a korrepetitoroknál gyakorolta a számát, zeneórákon a közös dalokat gyakoroltuk. Aztán januárban megkezdődtek a pénteki próbák a zenekarral, akár este 8-ig is bent maradtunk a suliban.
Időközben bekapcsolódott a munkába Eszter is, aki a színpadi dolgokat rendezte.
Az idő egyre fogyott, és mindenki úgy gondolta, hogy a rendelkezésünkre álló idő kevés lesz arra, hogy jól felkészüljünk, begyakoroljuk a számokat és minden mást. Elérkezett az utolsó hét, minden nap próba a művelődési házban, immár hangmérnökkel, és kierősítve. De talán itt sem tudtunk eleget próbálni, mert volt, hogy idő előtt el kellett jönnünk.
Közeledett a péntek: előadás Püspökszilágyon. Csütörtökön nem is volt a zenekarral próba, ekkor Eszterrel dolgoztunk és tökéletesítettük a színpadi megjelenést, átvezető dolgokat. Pénteken próbáltunk még egyet a művházban, aztán átmentünk szilágyra, ahol még meg kellett ismerkednünk a színpaddal. Itt is próbáltunk egy kicsit, aztán jöhetett az előadás. Kisebb nagyobb hibákkal, de sikeresen előadtuk a kis közönség előtt, egyszóval főpróbának tökéletes volt a két nagy előadás előtt.
Elérkezett a vasárnap. A közönség hatalmas volt, még életemben nem láttam ekkora tömeget a művházban, a terem tömve emberekkel, és a folyosón is álltak, mert nem fértek be a terembe. Az előadásnak hatalmas sikere volt, mindenki fogadta a gratulációkat.
Hétfőn délelőtt egy rövidített változatot adunk elő a sulinak, kedvcsinálónak. Az esti előadás sokkal jobban sikerült, mint a vasárnapi. A tömeg nem volt akkora, mint előző nap, de ez talán betudható annak, hogy hét közben kevesebben tudtak eljönni. No de azért még így is teltház volt, a székek elfogytak, szép számmal láthattunk álló embereket ismét.

És a szólóest, ami, sok és fárasztó próbával készült el, hirtelen új értelmet nyert. Hiszen amire szeptember óta folyamatosan készültünk, egyszerűen vége lett. Sokaknak hiányozni kezdett és volt, aki szomorú lett.
Talán pár embernek a zene mostantól mást fog jelenteni, mint eddig. Biztos vagyok benne, hogy gyerekeinknek, unokáinknak is mesélni fogunk erről, mert ez akkora élmény volt. Abban is biztos vagyok, hogyha nem waldorf iskolába járok (és itt most jöhetne az, hogyha nem Dani a mentorunk, nem Balázs bácsi a zenetanárunk, és nem találunk ilyen fantasztikus zenekart, és nem ilyen összetartó az osztály) akkor valószínűleg soha nem veszek részt egy ilyen munkában. És mennyivel szegényebb lennék, ha nem vettem volna részt
benne.
Ez igazi csapatmunka volt. Ismét kiemelhetnék embereket, akik nélkül nem jöhetett volna létre a dolog, de itt mindenkinek ugyanakkora szerepe volt. Lehetne tehát egy köszönetnyilvánítást írni, de nem lehetne mindenkit megemlíteni. Köszönöm tehát mindenkinek. Így a legegyszerűbb.

Előadásunkon felbuzdulva az alsóbb osztályok is lázban égnek, van, aki már tudja, hogy mit fog énekelni. Ki tudja, lehet hogy (ismét) úttörő módjára hagyományt teremtettünk? Meglátjuk.

És most már látjuk. Igen, hagyományt teremtettünk. :)