Tegnap volt az utolsó szólóestes előadás. Mármint ami így a fő előadásokat illeti, hiszen elvileg lesznek még koncertek, pl. Óbudán, ahol a Yolkkal is szeretnénk fellépni. Ma reggel félálomban gondolkoztam erről a dologról és elhatároztam, hogy leírom ezt is.
Megint eltelt egy év. Szalad az idő, alig bírunk lépést tartani vele. Vége van a szólóestnek is, ami a sok viszontagsággal együtt, nagyon jól sikerült. Igaz a tegnapi váci koncert nem volt az igazi, én sem voltam a toppon, az erősítőkkel is megint csak a baj volt. De az vigasztal, hogy a pénteki koncert az jól sikerült.
Szerettem és élveztem csinálni ezt az egészet, mert zenélhettem. Az meg boldoggá tesz ha zenélhetek.
Ha belegondolunk, mennyi minden dolog történt, amik által eljutottunk idáig… Kellett ehhez egy osztálykirándulás a bécsi waldorf iskolába. Az ottani osztály csinált ilyen szólóestet, melyben segítettünk, részt vettünk, innen jött az ötlet, hogy mi is csináljunk egyet. De hát úristen, már ennek is 2 éve. Aztán kellett egy zseniális, zenetanár, a mi Balázs bácsink, aki küzd, foglalkozik velünk, bíztat ha kell és leszid ha mondjuk rosszkor gitározok. És meggyőzi az embereket, hogy énekeljenek, még akkor is, ha esetleg nincs olyan jó hangjuk. Mert hát ennek nem ez a lényege, hogy kinek mennyire jó hangja van, mennyire jó az előadás és én ezt csak idén értettem meg, amikor félig meddig kívülről figyeltem a dolgokat. Elképesztő összetartó ereje van ennek. Összekovácsolódik egy közösség még jobban. Talán most először igazán. Ahogy a sok próbán, majd a koncerten egymást hallgatják, a diákok, drukkolnak egymásnak, szorítanak egymásért. Ahogy az egész osztály a függöny mögött állva hallgatja az éppen műsoron lévő dalt, és kivétel nélkül mindenki énekel, lélekben az előadóval van, odafigyel rá. Majd amikor vége van a dalnak, mindenki gratulál, akárhogy is sikerült. Mert hiszen megcsinálta. Kiállt több száz ember elé és elénekelt egy dalt. Egy olyan ember aki még mondjuk soha életében nem lépett színpadra hasonló szerepkörben, pláne ennyi ember előtt. És ez a nagy dolog, nem az, hogy milyen jól énekelt. Az senkit sem érdekel. Kivéve az ilyen maximalista hülyéket, mint amilyen én vagyok. Mert a szülő sem a teljesítményt nézi. Hanem könnyes szemmel hallgatja gyerekét, aki talán hamisan énekel, de nem érdekli. Hiszen kiállt és átlépte ezt a hatalmas akadályt és egy másik alkalommal már nem lesz benne akkora gátlás, ha színpadra kell állnia. Már nem csak a zuhany alatt fog énekelni, hanem mondjuk a folyosón, vagy az osztályban is. Sok emberről kiderült, hogy milyen jó hangja is van, csak eddig nem tudtuk, mert nem mert énekelni.
A felkészülés során a mentor is sokat segít, noszogat minket, hatalmas szerepe van neki is. Óriási csapatmunka ez az egész project és a csapat minden tagjára/részére szükség van ahhoz, hogy sikeres legyen. És sikeres is lesz, dugig tömött nézőtér fogadja az énekeseket minden előadáson… Aztán koncert után jön a megkönnyebbülés, hogy vége van.
Vagy nem is megkönnyebbülés? Nekem nem az volt. Én tavaly nagyon szerettem csinálni, több dalt is választottam és nagyon elkeserítő volt, hogy vége van. Sokszor előadtam volna még. Most is így vagyok vele és most is szomorú vagyok.
Jövőre nem lesz szólóest, majd csak 2 év múlva. Remélem részese lehetek annak is valamilyen úton/módon. De hát ki tudja, hogy mi lesz 2 év múlva…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése